‍

Holtzer Ágnes: Szia Nóri, nagyon örülök, hogy nekivágunk ennek a beszélgetésnek, adjunk arcot és történetet a Nyitottak Vagyunk/WeAreOpen-nek – kezdtem mosolyogva Várady Nórival egy októberi napon az interjút, ami inkább egy beszélgetés folyam lett, rengeteg ötlettel, történettel, lehetőséggel. Biztos voltam benne, hogy a sok LinkedIn poszt mögött van egy koherens emberi és szakmai történet, ami nemcsak azt mutathatja meg a kívülállóknak, hogy mitől az, ami a Nyitottak Vagyunk, hanem azt is, hogy mit tesz Várady Nóri a szervezethez és honnan jön ez az energia, mi a belső motiváció.  

HÁ: Már öt évesen tudtad, hogy egyszer egy civil szervezet ügyvezető leszel? 

Várady Nóra: Nem teljesen, de igazából már gyerekkoromban két irány vonzott: a színház és a diplomácia. 

‍

‍HÁ: Végül is hason szakmák…

VN (mosolyogva): Valahol igen… Mindkettőhöz megvolt bennem az affinitás, de a színház nagy szerelem volt, ahol rendező akartam lenni, nem színész. Tinédzserként bekerültem néhány egészen szuper színházi produkcióba, amik nagy hatással voltak rám. Az egyik legemlékezetesebb a Szentivánéji álom volt, ahol gyerekek játszották a tündéreket, én 14 évesen Titániát, a királynőt alakítottam, és voltak benne fogyatékossággal élő fiatalok is – Down-szindrómával és mentális fogyatékossággal élő szereplők, hatan-nyolcan. Hónapokig próbáltunk, jártunk Olaszországban, Szlovéniában is, igazi nemzetközi turné volt. Nagyon erős élmény volt velük együtt dolgozni és megtapasztalni azt, hogy ezek a fiatalok csak kicsit mások mint mi, egészségesnek kikiáltott társaik. A Shakespeare-i szövegben elhangzik egy mondat – „Ember vagyok, mint más” – ami belém égett. Talán ott kezdődött az érzékenységem az ilyen társadalmi kérdések iránt.

‍

HÁ: De aztán mégsem lettél se rendező, se színész, milyen élmény térített el a rendezői széktől? 

VN: 2001-ben, egy ösztöndíj. Eredetileg Amerikába szerettem volna menni, de tizenöt évesen teljesen véletlenül Dániába kerültem. Azóta is úgy gondolom, hogy ez az ország a befogadó szemlélet és a társadalmi bizalom fellegvára. Már az első sétám Koppenhágában döbbenetes volt: az utcán rengeteg fogyatékossággal élő embert láttam. Magyarországon akkoriban ez egyáltalán nem volt megszokott. Az jutott eszembe, hogy „miért van itt ennyi fogyatékkal élő ember?” – aztán rájöttem, hogy nincsenek többen, csak épp nem rejtik el őket. Ott a közterek megengedik, hogy jelen legyenek, és a társadalomban is ugyanúgy aktív szerepet játszanak, mint bárki más. Gyerekként ez nagyon mély felismerés volt.

HÁ: Mamám gyógypedagógus volt és mindig azt mondta, hogy egy társadalom civilizáltsági fokmérője, hogy mennyire rejti el a fogyatékosokat, vagy mennyire lehet velük a hétköznapokban találkozni. És ezzel a mai napig abszolút egyetértek, sajnos nem tudtam elfelejteni ezt a mondást. Pláne, amikor naponta látjuk, hogy a városi közlekedés vagy egy orvosi rendelő megközelítése is mennyire lehetetlen mondjuk egy kerekesszékesnek. De vissza a tizenéves Nórihoz: Dánia után úgy gondoltad, hogy ‘ezt akkor majd hazahozom és ezután így fogunk élni’? 

VN: Akkoriban már foglalkoztatott a gondolat, hogy diplomata legyek – valahogy abból a gyermeki naivitásból indult, hogy a diplomácia azt jelenti, más országok jó gyakorlatait hazahozzuk. A dán iskolában, ahova kerültem, már akkor integrált oktatás volt: az osztályomban voltak neurodiverz tanulók  és ez senkinek sem volt furcsa. Nem voltak elkülönítve, csak annyi történt, hogy ha kellett, kaptak plusz segítséget. Az oktatás nem az egyénre fókuszált, hanem a közösségi dinamikára. Ha a tanár észrevette, hogy valaki kiszorul, akkor konkrétan tartottak napokat, amiket a bizalomépítésnek szenteltek.

Minden évben volt egy országos közösségi projekt: karácsony környékén például minden gimnazista elment dolgozni különböző helyekre, és a keresetüket betették egy közös kasszába. Ebből minden évben más-más projektet támogattak harmadik világbeli országokban. Ez a mentalitás – hogy nemcsak magamért dolgozom, hanem a közösségért is – teljesen beépült a kultúrába. Magas adók, de magas bizalom, és egy olyan politikai kultúra, ahol közmegegyezés van bizonyos dolgokról. Az egészségügy, a gyermekvédelem, az oktatás – ezek nem vitatémák, hanem társadalmi alapértékek.

‍

HÁ: És ez a sok befogadás, ez a három lányod mindennapjaiban és a gyereknevelésben is benne van gondolom. Hogy kell azt csinálni, hogy ne dogmatikus legyen egy reggeli? 

VN: Igen, a gyereknevelésben is próbálom ezt a befogadó szemléletet vinni. Vezetek egy társadalmi szervezetet, de otthon nem akarom túltolni ezt a témát. A gyerekek persze hallanak róla, érzékenyek is, a kicsik és a tini egyaránt, de fontosnak tartom, hogy legyen saját gondolkodásuk a világról. Nem hiszek abban, hogy egyetlen igazság létezik. Inkább azt szeretném, hogy minél többféle szemléletet ismerjenek meg. Nyilván látják rajtam, hogy erős az elköteleződésem egy irányban, de nem mondom nekik, hogy „így kell gondolni”.

‍

HÁ: És a szülőin felszólalsz? 

VN: Az iskolai helyzeteikbe nem szoktam beavatkozni. Ha konkrét konfliktus van, nem rohanok be a tanárhoz. Hiszek abban, hogy a gyerekeim képesek megoldani a saját dolgaikat – persze ott vagyok háttérnek, támogatásnak, de nem helyettük akarom megoldani. Inkább otthon beszélgetünk róla, hogy mi történt. Persze ha mondjuk bántanának valakit, és ezt megtudnám, akkor biztos beavatkoznék. 

‍

HÁ: Ha látsz konfliktust a hetes buszon, odamész? 

VN: Őszintén? Inkább strukturális szinten próbálok tenni. Adakozni, támogatni, rendszereket építeni – ebben érzem magam hatékonynak. Élő helyzetben, utcán ritkán lépek oda, csak akkor ha van egy objektíven beazonosítható helyzet, például konkrét bántalmazás vagy erőszak. És ha mondjuk homofób vagy szexista beszólást hallok, abba beleállok. Nem hagyom szó nélkül. Főleg, ha kisebbségi csoportot ér támadás, és látom, hogy mások lefagynak, mert nincs eszköztáruk – olyankor nekem muszáj megszólalnom. 

‍

HÁ: Amikor beléptél a Nyitottak Vagyunk-ba, akkor már láttad, hogy ez a kritikus tömeg megalkotása, kisebb közegek formálásán keresztül a feladatod? Vagy a cégvezetés eleinte elvitte a napjaidat?

VN: Amikor a WeAreOpennel való közös életem három éve elindult, még nem volt cégvezetői tapasztalatom. korábban voltam már vezetői pozíciókban, de nem egy egész szervezet irányításáért voltam felelős. Akkor még kicsi volt a szervezet, kiépült struktúra nélkül. Sokat kellett dolgozni a folyamatainkon, a csapaton, illetve azon, hogy egyáltalán meg tudjuk találni azt az üzleti modellt, ami fenntarthatóvá teszi ezt a társadalmi vállalkozást. Nem egy egyszerű műfaj ez. Amit nagyon szeretek az az, hogy a csapatunknak teljes szabadsága van a szakmai profil kidolgozásának területén. Minden évben olyan témákra fókuszálunk, amelyeket fontosnak tartunk, és ezt teljes mértékben mi döntjük el. A kezdetekben mindenben benne kellett lennem, mindenbe bele kellett látnom, de onnantól, hogy stabil lett az árbevétel és a működés, jöhetett a csapatépítés és a felelősségek szétszálazása.

Ma már sokkal jobban le van osztva minden: nagyjából 20% adminisztráció, 40% szolgáltatásfejlesztés, 40% konkrét szolgáltatás megvalósítás az,amivel én foglalkozom. Ezek a pillanatok a legjobbak: amikor emberekkel, érintettekkel van valódi kapcsolódási lehetőség. A szolgáltatásfejlesztés, az új ötletek kitalálása számomra mentális luxus – és persze a szabadság érzése is vele jár, de az felelősséggel is párosul.

‍

‍

HÁ: Mi a következő lépés a fejlesztésben? Ha lenne 1 millió dollárod hirtelen a Nyitottak Vagyunk számláján, mit csinálnál? 

VN: A nagy álmom, hogy strukturálisan is be tudjunk vonni leszakadt társadalmi csoportokat a munka világába. A gondolkodás egy ilyen pilotr-ól már elindult, roma munkavállalók integrációja kapcsán igyekszünk olyan együttműködéseket kialakítani, amelyek lehetővé teszik, hogy talán pár év múlva strukturális választ adhassunk erre a problémára. Nem segélyezésben, hanem valódi B2B programokban gondolkozunk, azzal tervezünk. Olyan cégeket akarunk bevonni, ahol van hajlandóság beemelni ezeket az embereket a saját munkaerejükbe, de hiányzik a céges tudás vagy idő egy ilyen integrációhoz. Mire gondolok? Kékgalléros tréning programokra, valódi készség átadásra: gépkezelés, betanítás, ilyesmi. Ehhez persze nagy finanszírozás kéne, de már most vannak partnerek, mentorprogramok és ötletek.

A WeAreOpen valójában B2B2C modellben működik: a közvetlen ügyfél a cég, de a cégen keresztül kapcsolatban vagyunk az érintettekkel is. Célunk, hogy mindenki a képességeinek megfelelő munkát találjon, és hogy a társadalmi felzárkóztatás a vállalatokon keresztül valósuljon meg. 

Amit még az évek során tapasztaltam, akár magánemberként, akár a Nyitottak Vagyunk workshopjain, hogy a céges vezetők néha teljesen más következtetést vonnak le egy-egy helyzetből, mint ami egy adott alulreprezentált csoport érdeke lenne. Találkoztunk olyannal például, hogy a cég menedzsmentje úgy gondolta, hogy mivel a több ezres munkavállalói körben nincs meleg munkavállaló, ezért náluk nincs gond az LMBTQ kérdéssel. A helyzet pont az ellenkező: ha egy ilyen hatalmas tömegben nincs LMBTQ ember, akkor az csak azt jelentheti, hogy a közeg nem támogató egy esetleges coming out-tal kapcsolatban. Sikerült ezt megértetni a vezetéssel, és láss csodát, a belső kommunikációs tréningek eredményt értek el, és kiderült, hogy mégis van meleg munkavállaló. Ezek az apró, alulról jövő változások formálják igazán a társadalmat.

Nagyon-nagyon fontosnak tartom, hogy ne csak az érintettek szólaljanak meg. Hogy férfiak is beszéljenek női egyenjogúságról, heterók  az LMBTQ-jogokról, nem romák a romák helyzetéről ésatöbbi. Sokszor azt látom Magyarországon, hogy amíg nem vagyunk érintettek, nem tudunk igazán empatizálni, de előbb-utóbb mindenki érintett lesz valamiben. A munkaerő fele nő, 10% LMBTQ, 20% megváltozott munkaképességű az élete során vagy közvetlen családtagja az, 15% roma – vagyis a kisebbség valójában többség. A privilégium pedig sokszor nem érdem, hanem véletlen – csak ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni.

‍

‍

HÁ: És itt megint visszatér a dániai tapasztalás: a bizalomra épülő közösség sokkal erősebb és többet ad. 

VN: Így van. Rengeteg számunk, adatunk és felmérésünk van arról, hogy a diverzitás mennyire elősegíti a sokféle szempont érvényesülését, amitől jobb megoldások születnek egy-egy kérdés kapcsán. Kis lépésekkel próbálunk az össztársadalmi változáshoz hozzájárulni: a munkahelyi közegek párbeszédének és hozzáállásának átformálása a sok kicsit össztársadalmivá teszi. És lassan csak elérjük a kritikus tömeget, ami átbillenti azt, hogy társadalmilag mi fér bele, hogy miről szólhat a közbeszéd, hogy ne meséljünk szexista vagy rasszista vicceket tárgyalótermekben vagy épp a hetes buszon 2025-ben már.

‍

HÁ: Mit látsz és milyen a kapcsolat a magyar civil szférával? Érezhető a fáradtság? Ki segíti a segítőket? 

VN: Nem szeretnék drámai és teátrális lenni, de megtiszteltetés egy közösségben lenni a magyar civil szféra szereplőivel. Ebben a szektorban óriási potenciált látok, rengeteg tudás, készültség és akarat van, csak minden pénzigényes. A pénzhiány viszont hosszú távon mentálisan is kimerítő. Mostanában különösen nehéz, mert a globális politikai légkör is támadja a sokszínűséget, és itthon a civil szféra egyre inkább stigmatizált. Ez nagyon megvisel mindenkit, aki ügyek mentén dolgozik. Szerencsére vannak közösségek, amelyek megtartják az embert. Ezek fontos terek a tapasztalat megosztásra és mentális támaszra. 

Mi abban különbözünk a klasszikus civil szektor szereplőitől, hogy a WeAreOpen ma már NGO és üzleti szereplő is egyszerre. Beszéljük mindkét nyelvet: a civilt és az üzletét. Sokan – más szervezetek is – gondolkodnak azon, hogyan tudnának cégeknek eladható szolgáltatásokat csomagolni, mi pedig szeretnénk egyfajta piactérként működni, ahol civil szakértők kínálhatnak tudást a vállalatoknak. Az biztos, hogy vannak ügyek, amik könnyebben eladhatók cégeknek és vannak témák, amelyek kevésbé. A szexmunka áldozatainak reintegrációja például nehezebben fér bele egy céges B2B workshopba. 

‍

HÁ: Felteszem a nagyon klasszikus kérdést, hogy merre tovább? Hol látod a Nyitottak Vagyunk-ot öt év múlva? 

VN: Ha előre nézek öt évet, azt szeretném, hogy a Nyitottak Vagyunk “tudásgyártó” szervezet legyen. Hiszek az írott tudás erejében, a thought leadershipben. Niche témákban, most például a neurodiverzitás terén készítettünk mély tudásanyagot. El tudom képzelni, hogy nemzetközi szinten is tudunk szolgáltatni, minőségi tartalmat előállítani, tanulni másoktól, és közben magunk is tanítani. A cél, hogy a működés stabil legyen, a csapat ne tűzoltásban éljen, hanem mentálisan is jól legyen. A terveim között szerepel egy alap létrehozása, ahova a sok CSR-ral és annak büdzséjével rendelkező cég betársulhatna és ez az alap döntené el, hogy hova, milyen rászoruló csoportokhoz csatornázza be az ilyen támogatásokat. 

‍

HÁ: Rengeteget jössz-mész konferenciákra, workshopokra, intézményekhez. Megvan még a tizenéves Nóri, aki rácsodálkozik egy külföldi gyakorlatra és haza akarja hozni?

VN: Hogyne. És minden gyakorlatot, kicsit és nagyot, szakmát és szervezetet érintő dolgot meg szeretnék honosítani. Most épp egy bolgár női alapítványnál jártam nemrég tanulmányúton – gyönyörű iroda, kajával tele a hűtő, masszázsszék. Ott jöttem rá, hogy ha nap mint nap másokat segítesz, de közben a te jóléteddel, a segítőével senki nem foglalkozik, akkor elkerülhetetlen a kiégés. Én azt szeretném, hogy a mi csapatunk is biztonságban és megbecsülve érezze magát. Hogy ne csak a zászló és a roll-up legyen meg, hanem a mentálhigiéné is rendben legyen.

‍

Nagyon érdekes és tartalmas beszélgetés volt Nórival, és aki teheti kérje fel workshopra, kérdezze a tapasztalatairól és terveiről. Nincs benne fáradtság és ezt átragasztja a beszélgetőtársakra. A Nyitottak Vagyunk workshopjai cégekre szabhatók, és sehol sem erőltetik a témáikat, hanem sokkal inkább felmérik, hogy az adott közegnek és vezetésnek mire lenne szüksége. A világ sokkal jobb hely lesz, ha a sok mikroközösség kedvesebbé, empatikusabbá és nyitottabbá válik. Adjunk ennek egy esélyt. 

Holtzer Ágnes

‍

‍