Évek óta dolgoztam egy multinacionális vállalatnál, amikor a HR közölte, hogy áthelyeznek egy másik csapatba, részben új feladatokkal. Lelkes voltam, mert új lehetőségként tekintettem a váltásra. Nem sokkal később a csapat szervezett egy közös kocsmázást. Már az első sörnél homofób poénokat kezdett mesélni az új vezetőm. Ezután egymást követték a buzizó megjegyzések az asztalnál, és szinte versenyt csináltak belőlük. Meleg férfiként minden egyes mondattal kisebbnek és kétségbeesettebbnek éreztem magam. Ilyenkor az ember sokféle lehetséges választ végiggondol, de a helyzet kellős közepén mégis képes teljesen lebénulni. Szerettem volna megszólalni és elmondani, mit gondolok, de nem tudtam. Arra azonban rájöttem, hogy ha ez a közeg vár rám minden nap, akkor ebben a csapatban nem dolgozni és fejlődni fogok. Csak túlélni.

Egy nemzetközi cégnél dolgozom, ahol minden fórumon hangsúlyozzuk a befogadással kapcsolatos értékeket, és belső workshopokat is tartunk a témában. A munkahelyemen teljesen nyíltan vállalom, hogy leszbikusként élem az életem. Egy kiemelt jelentőségű üzleti tárgyaláson egy magasabb beosztású férfi kollégám nem tudott válaszolni egy kérdésre. Nevetve rám mutatott, és azt mondta, semmi gond, majd „Mr. Lawyer”, vagyis az ügyvéd úr tudni fogja. Az ügyvéd úr én voltam. A többiek nevettek, majd az egyeztetés a következő pillanatban teljesen más témával folytatódott. Egyedül a velem szemben ülő kolléganőm nézett rám. Ő volt az egyetlen, aki látta, hogy ez nincs rendben. Akkor köpni-nyelni nem tudtam, és csendben maradtam. Hosszú percekig nem hittem el, hogy ez valóban elhangzott. A gyomorgörcs még órákkal az egyeztetés után is velem maradt. Azt tanultam az esetből, hogy ott és akkor kell kiállnom magamért: egyenesen, tiszteletteljesen, de határozottan. Ez nem könnyű, de talán legközelebb sikerül.

Roma férfiként mentem el egy állásinterjúra. A helyszínen, közvetlenül a szemembe mondták: „Ez egy tiszta munka. Ide cigányokat nem veszünk fel.”

Az orvostársadalom régimódi, és csak nagyon lassan változik. Már az egyetemi éveim és a rezidensképzés alatt is rendszeresen kellett szexista megjegyzéseket hallgatnom vizsgákon, betegágy mellett és megbeszéléseken. Azt hittem, hogy szakorvosként végre az elvégzett munka és a tapasztalat számít majd. Harmincéves korom körül azonban már úgy kezeltek, mint aki „úgyis nemsokára elmegy szülni”. A velem együtt szakvizsgázó férfiak hamarosan részlegvezetői pozíciókat kaptak, nekem pedig hasonló teljesítménnyel és PhD-val a hátam mögött egy alig fizető tanársegédi állást ajánlottak. Egy másik munkahelyen már az első megbeszélések egyikén elhangzott, hogy „tőlünk úgyis mindenki elmegy gyesre”. Egy meghívásos állásinterjún azt is megkérdezték, miért szeretnék ennyit keresni, és mivel foglalkozik a párom. Olyan orvosi területen dolgozom, ahol nagyon kevés a nő, pedig ezt a fizikai igénybevétel nem indokolja. Egy férfi sebész dühkitöréseit, káromkodását vagy akár az eszközök dobálását sokszor azzal intézik el, hogy ilyen a stílusa, de zseniális sebész. Ha én vagyok határozott, azt kiabálásnak veszik, ha közvetlen és kedves vagyok, azt gyengeségnek tekintik. Kritikus helyzetben akár szó szerint ugyanazt mondhatom, amit egy férfi kolléga, mégis az én hangnemem miatt tesznek panaszt. Idővel meg lehet találni az egyensúlyt a határozottság és a kedvesség között, de ez állandó odafigyelést igényel. Mindezt azért, hogy egyáltalán komolyan vegyenek.

Évek óta dolgoztam egy multinacionális vállalatnál, amikor a HR közölte, hogy áthelyeznek egy másik csapatba, részben új feladatokkal. Lelkes voltam, mert új lehetőségként tekintettem a váltásra. Nem sokkal később a csapat szervezett egy közös kocsmázást. Már az első sörnél homofób poénokat kezdett mesélni az új vezetőm. Ezután egymást követték a buzizó megjegyzések az asztalnál, és szinte versenyt csináltak belőlük. Meleg férfiként minden egyes mondattal kisebbnek és kétségbeesettebbnek éreztem magam. Ilyenkor az ember sokféle lehetséges választ végiggondol, de a helyzet kellős közepén mégis képes teljesen lebénulni. Szerettem volna megszólalni és elmondani, mit gondolok, de nem tudtam. Arra azonban rájöttem, hogy ha ez a közeg vár rám minden nap, akkor ebben a csapatban nem dolgozni és fejlődni fogok. Csak túlélni.

Egy projektindító megbeszélésre a szakterületem képviselőjeként érkeztem. Én végeztem a projektet megalapozó kutatást, részt vettem az előkészítő feladatokban, és korábban szakmai előadást is tartottam a témáról. A megbeszélésen személyesen voltam jelen, egy férfi kollégám pedig online, kamera nélkül csatlakozott. A projektért felelős férfi vezető mégis következetesen hozzá intézte a szakterületemmel kapcsolatos kérdéseket. A kollégám rendszeresen hozzám irányította a válaszadás lehetőségét, de a következő kérdés ismét neki szólt. Miközben ott ültem a vezetővel szemben, egyszerűen nem volt hajlandó hozzám beszélni. Az eset egyszerre volt dühítő és megalázó. A megbeszélés végére elveszítettem a magabiztosságomat, és megkérdőjeleztem a saját tudásomat, valamint azt is, van-e egyáltalán létjogosultsága a jelenlétemnek. Később jeleztem a főnökömnek, mi történt, és megkérdeztem, mit tehetnék azért, hogy másokkal ez ne fordulhasson elő. Bár együttérzést kaptam tőle, azt válaszolta, hogy „itt még ilyen a kultúra”. Azt is elmondta, hogy az érintett vezető jó barátja a saját szakterületünk vezetőjének. Ez az eset volt az első a hasonló tapasztalatok sorában, amelyek végül arra késztettek, hogy elhagyjam a vállalatot. Talán a változtatás lehetetlensége miatt tölt el még ma is dühvel és szomorúsággal, ha visszagondolok rá.

Egy harmincfős magyarországi mérnöki irodában dolgoztam. A túlórázás ott nemcsak elvárás volt, hanem férfiassági kérdésként is kezelték. A főnök rendszeresen mindenki előtt jelentette ki, hogy „aki munka után hazamegy, az egy kis hülye buzi”. Heti rendszerességgel túlóráztunk, gyakran éjszaka vagy hétvégén is. A folyamatos kimerültség miatt időnként hibáztunk a munkánkban. Ilyenkor a főnök a többiek előtt üvöltözött velünk. Gyakran annyira közel jött hozzánk, hogy kinyújtott karral elérhetett volna. Olyanokat ordított, hogy „a véretekkel fogom kifesteni az irodát”. Ebben a közegben a túlzott munkaterheléshez folyamatos megfélemlítés társult. Ez az időszak rendkívül megterhelő és traumatizáló volt számomra.

Egy olyan IT-cégnél dolgoztam, ahol nyolcvan férfira mindössze három nő jutott, köztük én. Az open office-ban mindennaposak voltak a szexista viccek. A közös chatben rendszeresen küldözgettek pornográfia határát súroló, nőket tárgyiasító képeket és videókat, amelyeken a férfi kollégák hangosan nevettek. Ebből akkor sem tudtam kivonni magam, ha kiléptem a chatből. A nemzetközi résztvevőkkel tartott szakmai megbeszélések rendben zajlottak, a helyi csapat meetingjein azonban sokszor egyedül voltam nő. Ezeken szinte soha nem szólaltam meg. Nem kérdezték a véleményemet, és a légkör sem bátorított arra, hogy elmondjam. Egy alkalommal körülbelül húsz férfi kollégám kezdett gúnyolódni a #MeToo mozgalmon és az abban megszólaló nőkön. Mindannyian bekapcsolódtak a nevetésbe, és egyikük sem állt ki a nők vagy az áldozatok mellett. Tehetetlenséget, reménytelenséget, csalódást és kiábrándultságot éreztem. Családon belüli erőszak túlélőjeként különösen traumatikus volt mindezt munkahelyi környezetben átélnem. Úgy éreztem, nőként csak akkor lehetek biztonságban ebben a közegben, ha minél kisebbre húzom össze magam, és láthatatlanná válok.

A tanulmányaim és az érdeklődésem miatt kezdetben természetes módon vonzott a közszféra. Már az egyetemi gyakorlatom alatt azt éreztem, hogy ebben a közegben erős az alkalmazkodás és a visszafogottság elvárása, miközben kevés tér jut az egyéniségnek. LMBTQ emberként azt tapasztaltam, hogy bizonyos dolgokat jobb nem megosztanom, és a személyiségem egyes részeit el kell rejtenem. A diploma megszerzése után egy multinacionális vállalatnál helyezkedtem el, ahol sokkal nagyobb teret kaptam arra, hogy önmagam legyek, kezdeményezzek és fejlődjek. Néhány évvel később ismét választanom kellett egy közszférás és egy multinacionális vállalati lehetőség között. A közszférás állásinterjún újra azt éreztem, hogy vigyáznom kell arra, mit mondok, hogyan viselkedem, és mennyit mutatok meg magamból. Azt éreztem, hogy ha önmagam vagyok, az nem előny, hanem kockázat. A multinacionális vállalat interjúin ezzel szemben nyitottságot, kíváncsiságot és valódi érdeklődést tapasztaltam irántam mint ember és mint szakember iránt. Végül ezt a lehetőséget választottam. A jelenlegi csapatomban nemcsak elfogadják, hanem értékelik is a sokféleséget. Nem kell elrejtenem magam, és biztonságban érzem magam akkor is, amikor elmondom a véleményemet. Ez motiváltabbá, elkötelezettebbé, kreatívabbá és hatékonyabbá tesz. Tudom, hogy ezerszer jobban végzem a munkámat, amikor önmagam lehetek.

Szabadúszóként gyakran keresnek meg különböző együttműködési lehetőségekkel. Egy alkalommal egy potenciális ügyféllel előre megbeszéltük, hogy mikor egyeztetünk egy új projekt részleteiről. A megbeszélt időpont helyett azonban váratlanul felhívtak, és közölték, hogy ez a kiválasztási folyamatuk egyik tesztje. Éppen a gyerekeimmel voltam, ezért jeleztem, hogy a figyelmemet meg kell osztanom közöttük és a telefonhívás között. Erre meglepetten visszakérdeztek: „Neked gyerekeid vannak?” Ezután hosszan magyarázták, hogy szerintük a gyermekes anyák nem tudnak megfelelően teljesíteni a munkájukban. A szakmai profilom alapján korábban már alkalmasnak tartottak a feladatra. Amint azonban megismerték a magánéletem egy részletét, rögtön megkérdőjelezték a teljesítőképességemet. Kellemetlenül éreztem magam, mert a feltételezéseiknek semmi közük nem volt a szakmai képességeimhez. Úgy döntöttem, nem folytatom velük az együttműködést, mert ez a hozzáállás olyan tisztelet- és megértéshiányt jelzett, amelyet nem akartam figyelmen kívül hagyni.

A második kislányom születése után tértem vissza GYES-ről a munkahelyemre. Ugyanabban a vezetői pozícióban folytattam, amelyet korábban is betöltöttem, és nagyon motivált voltam, hogy újra teljes erővel dolgozzak. Nem sokkal később lehetőség nyílt egy nagy felelősséggel járó szakmai feladatra, ezért az elsők között jelentkeztem.A vezetőm azonban azt mondta, hogy most inkább a kisgyerekeimmel kellene foglalkoznom. Azzal indokolta, hogy csak rövid ideig lesznek ilyen kicsik, nekem pedig lesz még bőven időm szakmailag bizonyítani. Meg sem kérdezte, én mit szeretnék, hogyan képzelem el a visszatérésemet, vagy képes lennék-e vállalni a feladatot. Egyszerűen eldöntötte helyettem, hogy anyaként most nem lehet elsődleges számomra a karrierem. Talán megértésnek szánta, valójában azonban nem a tapasztalatom, a képességeim vagy a motivációm alapján ítélt meg. Az anyaságom alapján vett el tőlem egy szakmai lehetőséget.